Éva oldala

MAYSEE: Magány éjszakája

(Ezt a novellát két éve olvastam először itt a neten. Megérintett. Mindig amikor olvasom, valami szorongatja a torkom.

Magány felnézett a csillagos égre. A lány ott volt mellette, de mintha nem értett volna az egészből semmit. Magány pedig nem lehetett más, mint ki volt - egy fiú a sok közül. Ültek csak egymás mellett, s hagyták a pillanatokat porladni. Mikor már úgy tűnt, nincs több perc mi kettejük közt lelné halálát, Vágy megszólalt:
- Elképzeltem Őt!
A fiú nem szólt, nem tudott szólni semmit. Pedig nagyon szeretett volna valamit mondani, mindegy mit - vagyis mégsem, ezért aztán néma maradt. A lány folytatta:
- Izzani fogok érte. Izzani, hogy megtaláljon, s ha már rám lelt, tartson közelében mindig...
Magány közelebb próbált hajolni Vágyhoz. Érezte, a lány igazat mond. Egy pillanat alatt beleköltözött a lány szenvedélye, mely eddig csak körülötte lebegett.
- Válassz engem...- törte meg a csendet a fiú először ezen az éjjelen.
A lány meglepődött ezen, nem is tudott azonnal válaszolni.
- Nem választhatlak Téged. Ne haragudj...
A fiú érezte, a csillagok fölötte összekeverednek lassan.
- Miért ültél akkor mellettem egész nap, ha nem én vagyok, akire vágyódsz?
- Hellyel kínáltál Magány.
- S Te elfogadtad...
- Elfogadtam a helyet melletted, s Tiéd is lehettem így. Csendben, szavak és érintés nélkül. Míg itt ültem melletted, tudom, nem voltál egyedül, de életre kelt bennem újból a szenvedély.
- Mit nem tettem meg, mit megtehettem volna? - kérdezte a fiú.
- Mindent megtettél, mit most megtehettél...
- Társra vágyom akár csak Te, Vágy... Nézz rám legalább, s kutass bennem. Reményt adj, s ne rideg elutasítást...
- Szeretem, ahogy gondolkodsz, s ahogy beszélsz... - mosolyodott el a lány - ... de nekem Te csak űrt tudsz adni - félek, s én a Napra vágyom.
- Az űr tele van csillagokkal, s mind egy-egy izzó Nap!
- A csillagok magányosak, csak fényük pislákol ijedten. Ezer és ezer élet választja el őket egymástól.
- De mind ragyog, mindet magamban hordom.
- Nem Magány. Én nem erre a ragyogásra vágyom, s nem erre a tűzre. Elfogadnám az űrt, ha érezném magamban az izzást érte. De ez a játék mibe kezdtünk, csak a szavak birodalmának lehet az ékköve.
A fiú térdre ereszkedett most a lány előtt, fejét hajtotta s kérte őt:
- Nem kérek Tőled mást, csak reményt. Reményt, hogy ha egyszer megérintelek, egy kis szikrát adhassak legalább. Reményt, hogy megölelsz úgy, hogy nem kértem én. Reményt a csend megtörésére, a zúgó hangorkán megfékezésére.
- Ülj vissza mellém, zavarba hozol... - kérte a lány a fiút.
- ...és reményt, hogy meghalld, amit kérek Tőled...
A lány homlokon csókolta a fiút, s újra kérte:
- Ülj vissza mellém, kérlek...
A fiú visszaült a lány mellé.
- Vágyódtam én utánad is, igaz. - szólt a lány. - De nem szenvedéllyel, mit ha érzek, tudom, határtalan.
- Mint az űr...
- Nem Magány, nem űr ez. Játékod most nem való ide...
- Hogy lehetek más, ha reményem sincsen? Mit tegyek legyőzni magam?
- Magány és Vágy gyermeke nem lehet más, csak a Szenvedés. Neked másik Magányt kell választanod, hogy Boldogság szülessen frigyetekből.
- De mégis, Vágy, mégis, Te vagy kit istennőmmé tudnálak emelni...
Ekkor Vágy felkacagott, hosszan, jóízűen. Ahogy csak nevetett, nevetett, Magány nem értette, mi történik. A semmiből, a sötétből előlépett egy talán még gyönyörűbb lány. És Vágy csak nevetett tovább, talán észre sem vette vetélytársnőjét. Mert az idegen lány az lett, amint meglátta őt Magány - érezte, tudta.
- Ő testvérem, Remény - szólt Vágy - Mindig megjelenik, ha jó kedvem van. - Közben odafordult a most érkezett lányhoz - Ülj le mellénk!
Remény leült Vágy mellé a pad túloldalára. Nem szólt - jötte könnyű, hallgatása nehéz volt.
Magány zavarban érezte magát. Benne is új erőre kélt a szótlanság. Szerencsére Vágy folytatta szavait, nem hagyott teret a Semminek:
- Vigyáznom kell rá nagyon. Bár tudom szépségét, de a fájdalmat is, ami követi őt, ha megbántják, s mégis elmegy...
Remény közben elpirult. Magány látta, hogy Remény más, mint nővére, s tudta, nagyon kell vigyáznia, mit tesz, és mit mond. Szégyellte is magát, amiért az előbb még Vágyat emelte volna istennek a Mindenség fölé, s hogy egy pillanat alatt Remény ejtette őt rabul. Nem tudott mit kezdeni ennyi érzelemmel, már rég elszokott ettől. Vágy látta a fiúban a zavart, de jókedve nem csitult.
-Tudom Magány, most mit érzel. Ne szégyelld magad! Újra - és újraszülető érzelmeidet nem kell okolni. Azok, melyek az utat vigyázzák, mely önmagadtól vezet a Kiteljesedéshez. Tudom, sokan vannak, és egyre többen is lesznek. És tudom, nem egy az anyjuk. Az a legfontosabb, azt találd meg, melyik a legkedvesebb Neked. Ne féld őket vállalni, s ne szégyelld, ha mégis valamelyiket elveszted. Akire kell, úgyis vigyázni fogsz... - mondta Vágy édes hangján. - És most mennem kell...
Ahogy felkelt Vágy a padról, egy aprócska szögbe akadt ruhája, s egy kis fonál szakadt ki belőle. Vágy talán ezt észre sem vette. A kis fonál pedig szentjánosbogárrá vált Remény és Magány között az éjszakában, a padon.
Magány lassan magához tért az álomszerű változásból. Úgy érezte, bármit mond is, az ügyetlen, és talán elijeszti vele Reményt. De azt is tudta, nem maradhat csendben, hisz unalmasnak sem akart látszani. Sokat tanult Vágytól is - együtt hallgatásuk és pár mondatos estéjük alatt -, és tudta már, sokkal bölcsebbnek kellene lennie. Végül bátortalanul megszólalt:
- Gyönyörű vagy Remény... ne haragudj...
Remény arcán a belső gondolatok nem ültek úgy meg, mint ahogy Vágyén tették. Sokkal sejtelmesebb - és talán ezért is -, sokkal vonzóbb volt ez az arcocska. Mosolyt kapott válaszként Magány. Magány pedig kicsit bátrabban folytatta:
- Én csak Magány vagyok, ez mi rólam elmondható. Lehet én csak az istenek kandallójában maradt hamu vagyok, de vágyom az újralángolásom... - közben odafordult a lány felé, s látszott rajta, tétovázik egy kicsit. Mégis folytatta - Még nem tudom mit érzek irántad, csak azt, mit szeretnék érezni... és gyönyörű vagy...
- Köszönöm őszinteséged - szólalt meg Remény is.
Magány egyre bátrabb lett.
- Amikor Vágy mellém ült, azt hittem megtaláltam kit kerestem. Mikor téged megláttalak, elszégyelltem magam...
- Vágy a Napban szeretné keresni a tűzet, de nem tudja melyiket. Nem találhatja soha. Én jövök helyette, ha éppen nem az Unalom jár a közelben. - Itt Remény egy pillanatra elhallgatott, de hamarosan folytatta, - Lásd, őszinte vagyok én is: Vággyal mi gyakran játszunk. Magunkba bolondítunk, akit csak lehet. Így tekints hát ránk...
- Én csak a szépségetek látom - mosolyodott el Magány végre - szívesen játszanék én is veletek...
Remény gyönyörű arcát gond borította el. Most rajzolódott rá valami a szépségén kívül.
- Magány, Te nem tudsz velünk játszani...
Magány megijedt, úgy érezte elrontott valamit. Nem kellett volna rögtön "lerohannia" a lányt. Nem tudott mit mondani, csak várta félelemmel Remény hangját.
Reményben pedig felmerült a gondolat, hogy most elmegy. Tisztában volt szépségével, és tisztában volt mit hagyna itt. Nem, ő nem sajnálta a fiút, nem is vetette meg, s nem is haragudott rá. Sok ilyen fiút ismert. Tudta, most mentegetőzni fog, és tudta, ez lesz a vége a kapcsolatuknak. De mégsem történt semmi. Ültek tovább, s Magány nem mentegetőzött. Remény viszont meglepődött ezen, s most kíváncsi lett a fiúra. Felé fordult. Nem csodálkozott azon, hogy Magány szemeivel kapaszkodik belé, ehhez már hozzászokott....Megpróbálta a fiút kérdő tekintettel szóra bírni, várta a bocsánatot rebegő szavait....
Magány pedig úgy érezte, nem szólalhat most meg, hisz ezzel Reményt üldözné messzire. Nem értette, honnan ered ez a megérzése. Félt ugyan az Unalomtól és a Fájdalomtól, kik akkor jönnek, mikor nem kellenének. Még körbe sem mert nézni, csak megbabonázottan olvadt tekintete Reményre, ki éppen felé fordult, és kinek valami ellenállhatatlant látott arcán. Remény szemei vártak valamit. "Nem lehet csendben maradni, ez maga a kihívás, a megadás." - gondolta. Mintha Vágy szemében is látott volna már valami hasonlót. Már-már elnézést akart kérni, mikor újraérintették őt Vágy búcsúzó szavai: nincs miért szégyellenie magát, ezek az érzelmei... Remény gyönyörű, de nem lehet játszani vele... Vággyal mégis lehetett, és o is nagyon szép. Csendben maradt.
Most már Reményt igazán érdekelte a fiú. Tudta, nem hagyja el, legalábbis nem most. Kíváncsi lett, mi az, mitől másként viselkedik Magány.
- Miért nem szólsz hozzám? - kérdezte Remény. - Azt szeretnéd, menjek?
Magány nem érezte magát talpraesettnek, de a kényszert is érezte magában, hogy válaszoljon:
- A leggyönyörűbb vagy, kit eddig láttam. És mégis félek tőled. Így érzem... - még sok mindent szeretett volna mondani, de képtelen volt szavakat formálni, mondatokat építeni.
- Vágy milyen butaságokkal tömte tele fejed? - mosolyodott el Remény.
A lány már nem annak az ártatlan szépségnek tűnt, ki nemrég Magány mellé ült. A fiú nagyon ravasznak érezte őt, és arra is gondolt, nem olyan őszinte hozzá, mint Vágy volt. Ezt nem tudta kiverni fejéből, és zavarta ez is.
- Vágy egy pillanatra sem említett téged, így nem mondhatott rosszat rólad. Vágy nagyon szép, és Te még szebb vagy, de kezdem úgy érezni, meg kell maradjak csak magamban. Vágyat úgy éreztem, szerettem, téged félistenként csodállak szépséged miatt, de mégsem Te vagy, kire vágyom, azt hiszem...
Remény meglepődhetett volna, de nem tette. Ennél sokkal nagyobb volt a hatalma még önmaga felett is. Jó volt néznie a fiút.
- Nem ezért vagy Te magányos Magány? - kutatta Remény a fiú arcát.
A Nap kezdett áttörni az éjszaka lyukacsos szőttesén. Itt is, ott is át-átütött hírnök serege a lerongyolódott sötétséget. Majd Remény felkelt a padról.
- Mennem kell. - mondta.
Magány úgy gondolta, elrontotta az éjszakát, de szégyent már nem érzett magában. Feltekintett a padról Reményre. Ott állt előtte. Csak tökéletes formáját látta, arcát, bőrét nem. A lány mögött felkelő Nap vakító koszorút vont köré. Nyugodt volt Magány, ismerte mi következik. Valamelyik sarkon meg fog jelenni Fájdalom, a süket és vak úr, ki Reménnyel karonfogva elsétál majd, befordulnak egy mellékutcába, s az Üresség fogdmegeit küldik Magány bebörtönzésére.
De mégsem ez történt. Remény ott állt előtte, s hajolt felé. Időtlen dimenziók engedték be Magányt, a pillanatok megkristályosodtak, s a lány csak hajolt felé. Közel volt már az arc, mikor Magányban lábra kélt a felismerés, Vágy az, de legalábbis olyan, mint ő. Most látta csak milyen szép Vágy, sokkal-sokkal szebb, mint az éjjel volt, és sokkal szebb Reménynél is. És megcsókolta őt a lány.
A fiú érezte, Földre szállhatott végre az űrből. Arra az égitestre, mely otthont adott Vágynak és Reménynek is, mely megszülte őket, mely hagyta, egymásra leljenek, s mely minden éjszaka után a Napot engedi be magához. Magány megszűnt az lenni, ami volt, újra fogalmazta őt valaki. Nem tudta, hogy kettő vagy három lánnyal töltötte-e az éjszakáját. Nem tudta azt sem, hogy csak eggyel...

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat